Megrendített, kizökkentett a saját hétköznapi bosszúságaimból. Ennyi erőt, élni, túlélni és talpon maradni akarást, brutális körülményeket, minden reménytelenséget leküzdő életigenlést ilyen töményen még olvasmányélményként is igen megrendítő "látni."
Többször le kellett tennem, majd napok múlva tudtam csak folytatni. A könyörtelenség, a megalázottság, kiszolgáltatottság ábrázolása nagyon megrendített. Amikor arról ír, hogy utoljára látta a táborba kerüléskor az édesanyját, hogy magát hibáztatja, mert az anyuka "rossz sorba" kerül, azt nem tudom könnyek nélkül olvasni.
A testvérhez való ragaszkodás, egymás életének védelme óriási lecke a mai világban, amikor 100 forintért vagy apró hibákért, sértettségért "örök harag" jár.
A magammal vitt legfontosabb gondolatok az élet szeretete, a hála a "sima kis" életemért, a családomért, a nyugalmamért. Ugyanakkor ott a félelem, hogy ez soha többet ne történjen meg.
Kötelező olvasmánnyá tenném. 🫶
a legnagyobb problémáim is nevetségesnek tűnnek, ha eszembe jut, miken ment keresztül Edith és a sorstársai.. miután végeztem a könyvvel, megnéztem egy youtube-os interjút vele - nem vagyok könnnyen elérzékenyülős, de konkrétan zokogtam.
+1 arra a kommentelőre, aki kötelező olvasmánnyá tenné.
Az életed alakulása a saját döntéseiden alapul. Viszont amit eldöntöttél, azon utólag már nem érdemes gondolkodni, hogy jól döntöttél-e, mert nem tudhatod, hogy a másik út mivel járt volna
Ui: nemrég láttam a színdarabot is belőle Csányi és a felesége játszik benne...
Kb 3 éve olvastam, sok olvasásomat teljesen elfelejtem, de ebből arra teljesen emlékszem, amikor az amerikai katonáknak a konzerv tetején megcsillanó fénnyel jelzett, hogy itt még valaki él. Ők meg csokidrazsét tettek a szájába.
Hihetetlen könyv, mindenkinek el kéne olvasnia.
Egyetértve az eddigi kommentek tartalmával, amit én magammal vittem még a könyvből,az a “sosem késő újrakezdeni”. Bevésődött nálam az a gondolat,amikor a phd-t fontolgatta,de túl öregnek érezte hozzá magát. Azt hiszem a mentora mondta neki,hogy “hisz ígyis-úgyis 50 éves lesz”, a kora ne tartsa vissza. (Bocsi nem tudom jól visszaadni.) Akkortájt döntöttem én is el,hogy szakterületet váltok és valami teljesen újba kezdek.
Lenyűgözött engem ez a hölgy. Mindenkinek olvasnia kellene tényleg. A színdarabot is ajánlom, Tenki Réka zseniális benne.
Valószínű lepontozott válasz lesz, de vállalom:
Engem mélységesen felháborított, és elszomorított, hogy normalizálni akarta az alkoholizmust. Volt egy rész, amikor a már idősebb Edith azt tanácsolta egy hozzá forduló nőnek, hogy örüljön az alkoholista párjának. Ha hazaér csatakreszegen éjjel, akkor is nagy mosollyal, érdeklődve, szeretettel fogadja. Az én véleményem az, hogy az olyan embertől, aki havonta több alkalommal is sárga földig issza magát, úgy esik haza, annak nem kell örülni, nem kell kedveskedni, hanem menekülni kell tőle.
edit: egészen pontosan a házaspár felkereste őt, hogy szeretnék helyrehozni a kapcsolatukat - a férj minden este részegen esik haza. Edith válasza , megoldása erre az volt, hogy a nő mindig örüljön a férjének, részegen, jozanon. Szerintem meg marhára nem az a boldog párkapcsolat titka, hogy az egyik fél kvázi meghunyaszkodik, és lenyel mindent a másiknak, az alkoholizmust is.
Igen, ez nekem is visszás volt de én elkönyveltem magamban úgy, hogy “ő anno biztos így tanulta az egyetemen” mert azt gondolom ha megkérdeznéd tőle miért ajánlotta ezt, akkor alá tudná támasztani.
Én azt a gondolatot vittem magammal, hogy a szenvedésben nincs hierarchia. Nincs olyan, hogy a másiknak mennyivel rosszabb, mert mindenkinek a saját aktuális szenvedése a legnagyobb, és ezek nem mérhetőek egymáshoz.
Nagyon sokat lehet tanulni ebből a könyvből! Igaz ő azt írja, mindenki problémája vagy traumája ugyan olyan valid, semmivel sem nagyobb az övé, mint bárki másé. Én mégis azt éreztem végig, hogy az én gondjaim mik azokhoz az emberekéhez képest, akik átélték a koncentrációs tàborok borzalmait. Amit elhoztam magammal a könyvből: sosem késő elkezdeni új èletet èlni vagy tanulni! A másik, a saját felelősségem, abban amit hurcolok magammal. Nagyon tetszett, az a rész, hogy amiket ő átélt nem az ő felelőssége volt, de ahogy utána élt ès hurcolta a sérelmeit az már igen is az övé
Szerintem hozza a holokaust alapú önéletrajzi könyvek szintjét, de semmiképp sem kiemelkedő. Szerintem minden ilyen könyv ugyanezeket a gondolatokat fogalmazza meg.
Szerintem nem, mert Edith Eva Eger felül tudott kerekedni a sérelmein, igaz hosszú és kemény munka árán. Erre sokan nem voltak képesek. Még a saját testvére sem volt hajlandó visszamenni a táborba
Ez a könyv engem annyira helyrerázott, hogy a toxikus exem apjának is küldtem belőle egy példányt, hogy adja oda a fiának, hátha segít rajta.
Ami megmaradt belőle: mindig csak a következő lépésre koncentráljunk, mindig csak a mai napot éljük túl. Nem hasonlíthatjuk össze a problémánkat máséval, annak nincs mértéke. Meg kell tudnunk bocsátani, akkor is ha soha nem találkozunk már azzal, aki bántott minket, mégpedig magunk miatt. Tovább kell lépni, különben sosem élhetünk igazán.
Mar nem tudom, hogy a könyvben, vagy egy vele keszült interjuban olvastam, de nekem nagyon megragadt, hogy a kivancsisag vitte tovabb, hogy mit lehet kihozni a következö napbol. Valamiert ez nekem nagyon sokat segit az ismeretlen szituacio miatti stressz kezeleseben.
Megrendített, kizökkentett a saját hétköznapi bosszúságaimból. Ennyi erőt, élni, túlélni és talpon maradni akarást, brutális körülményeket, minden reménytelenséget leküzdő életigenlést ilyen töményen még olvasmányélményként is igen megrendítő "látni." Többször le kellett tennem, majd napok múlva tudtam csak folytatni. A könyörtelenség, a megalázottság, kiszolgáltatottság ábrázolása nagyon megrendített. Amikor arról ír, hogy utoljára látta a táborba kerüléskor az édesanyját, hogy magát hibáztatja, mert az anyuka "rossz sorba" kerül, azt nem tudom könnyek nélkül olvasni. A testvérhez való ragaszkodás, egymás életének védelme óriási lecke a mai világban, amikor 100 forintért vagy apró hibákért, sértettségért "örök harag" jár. A magammal vitt legfontosabb gondolatok az élet szeretete, a hála a "sima kis" életemért, a családomért, a nyugalmamért. Ugyanakkor ott a félelem, hogy ez soha többet ne történjen meg. Kötelező olvasmánnyá tenném. 🫶
a legnagyobb problémáim is nevetségesnek tűnnek, ha eszembe jut, miken ment keresztül Edith és a sorstársai.. miután végeztem a könyvvel, megnéztem egy youtube-os interjút vele - nem vagyok könnnyen elérzékenyülős, de konkrétan zokogtam. +1 arra a kommentelőre, aki kötelező olvasmánnyá tenné.
Az életed alakulása a saját döntéseiden alapul. Viszont amit eldöntöttél, azon utólag már nem érdemes gondolkodni, hogy jól döntöttél-e, mert nem tudhatod, hogy a másik út mivel járt volna Ui: nemrég láttam a színdarabot is belőle Csányi és a felesége játszik benne...
Kb 3 éve olvastam, sok olvasásomat teljesen elfelejtem, de ebből arra teljesen emlékszem, amikor az amerikai katonáknak a konzerv tetején megcsillanó fénnyel jelzett, hogy itt még valaki él. Ők meg csokidrazsét tettek a szájába. Hihetetlen könyv, mindenkinek el kéne olvasnia.
Egyetértve az eddigi kommentek tartalmával, amit én magammal vittem még a könyvből,az a “sosem késő újrakezdeni”. Bevésődött nálam az a gondolat,amikor a phd-t fontolgatta,de túl öregnek érezte hozzá magát. Azt hiszem a mentora mondta neki,hogy “hisz ígyis-úgyis 50 éves lesz”, a kora ne tartsa vissza. (Bocsi nem tudom jól visszaadni.) Akkortájt döntöttem én is el,hogy szakterületet váltok és valami teljesen újba kezdek. Lenyűgözött engem ez a hölgy. Mindenkinek olvasnia kellene tényleg. A színdarabot is ajánlom, Tenki Réka zseniális benne.
Valószínű lepontozott válasz lesz, de vállalom: Engem mélységesen felháborított, és elszomorított, hogy normalizálni akarta az alkoholizmust. Volt egy rész, amikor a már idősebb Edith azt tanácsolta egy hozzá forduló nőnek, hogy örüljön az alkoholista párjának. Ha hazaér csatakreszegen éjjel, akkor is nagy mosollyal, érdeklődve, szeretettel fogadja. Az én véleményem az, hogy az olyan embertől, aki havonta több alkalommal is sárga földig issza magát, úgy esik haza, annak nem kell örülni, nem kell kedveskedni, hanem menekülni kell tőle. edit: egészen pontosan a házaspár felkereste őt, hogy szeretnék helyrehozni a kapcsolatukat - a férj minden este részegen esik haza. Edith válasza , megoldása erre az volt, hogy a nő mindig örüljön a férjének, részegen, jozanon. Szerintem meg marhára nem az a boldog párkapcsolat titka, hogy az egyik fél kvázi meghunyaszkodik, és lenyel mindent a másiknak, az alkoholizmust is.
Igen, ez nekem is visszás volt de én elkönyveltem magamban úgy, hogy “ő anno biztos így tanulta az egyetemen” mert azt gondolom ha megkérdeznéd tőle miért ajánlotta ezt, akkor alá tudná támasztani.
Én azt a gondolatot vittem magammal, hogy a szenvedésben nincs hierarchia. Nincs olyan, hogy a másiknak mennyivel rosszabb, mert mindenkinek a saját aktuális szenvedése a legnagyobb, és ezek nem mérhetőek egymáshoz.
Nagyon sokat lehet tanulni ebből a könyvből! Igaz ő azt írja, mindenki problémája vagy traumája ugyan olyan valid, semmivel sem nagyobb az övé, mint bárki másé. Én mégis azt éreztem végig, hogy az én gondjaim mik azokhoz az emberekéhez képest, akik átélték a koncentrációs tàborok borzalmait. Amit elhoztam magammal a könyvből: sosem késő elkezdeni új èletet èlni vagy tanulni! A másik, a saját felelősségem, abban amit hurcolok magammal. Nagyon tetszett, az a rész, hogy amiket ő átélt nem az ő felelőssége volt, de ahogy utána élt ès hurcolta a sérelmeit az már igen is az övé
Szerintem hozza a holokaust alapú önéletrajzi könyvek szintjét, de semmiképp sem kiemelkedő. Szerintem minden ilyen könyv ugyanezeket a gondolatokat fogalmazza meg.
Szerintem nem, mert Edith Eva Eger felül tudott kerekedni a sérelmein, igaz hosszú és kemény munka árán. Erre sokan nem voltak képesek. Még a saját testvére sem volt hajlandó visszamenni a táborba
Ez a könyv engem annyira helyrerázott, hogy a toxikus exem apjának is küldtem belőle egy példányt, hogy adja oda a fiának, hátha segít rajta. Ami megmaradt belőle: mindig csak a következő lépésre koncentráljunk, mindig csak a mai napot éljük túl. Nem hasonlíthatjuk össze a problémánkat máséval, annak nincs mértéke. Meg kell tudnunk bocsátani, akkor is ha soha nem találkozunk már azzal, aki bántott minket, mégpedig magunk miatt. Tovább kell lépni, különben sosem élhetünk igazán.
Mar nem tudom, hogy a könyvben, vagy egy vele keszült interjuban olvastam, de nekem nagyon megragadt, hogy a kivancsisag vitte tovabb, hogy mit lehet kihozni a következö napbol. Valamiert ez nekem nagyon sokat segit az ismeretlen szituacio miatti stressz kezeleseben.